A macsók sírnak
Néha egy jó pillanatért érdemes nekilódulni a napnak. Vát felől csúszik bele az autónk az esős hallgatásba, a kőszegi hegy fura, füstös felhőkkel páro ...
TETSZETT A CIKK?
Ossza meg az alábbi közösségi oldalakon is:
iwiw
Delicious
Digg
Facebook
GReader
URLGuru
StumbleUpon
Tumblr
Twitter
Többre kíváncsi? Iratkozzon fel a hírlevelünkre, RSS-feedünkre!
nyomtatás |
Küldés e-mailben
|
A+ | A- |
Megosztom
Steven Soderbergh rendező - akár az előző két darabban - most is zseniálisan keveri a kártyákat, a nagy átverés indítéka ezúttal a baráti bosszú, hiszen a jó öreg Reuben rettenetesen a szívére veszi (infarktus), hogy a beszédes nevű cápa, Willy Bank némi verőlegényi segédlettel kitúrja egy vegasi hiperkaszinó tulajdonlásából. Ám az a baj ezekkel a becsületbeli ügyekkel, hogy jöhet bármilyen nehézség, kiszállni már csak becsületből sem lehet. Hiába tehát a jó terv: a kaszinó megnyitóján minden lehetséges módon megkopasztani Banket, ha kell, megbuherálni a kockákat, korrumpálni a fél személyzetet, alagutat fúrni, hogy földrengést imitálhassunk, mindig adódhat egy pillanat, amikor a legnagyobb tervek is összedőlnek. Reuben azonban ott fekszik kiterítve, bosszantó hallgatásban, a bosszú barátok közt befejezendő.
A harmadik Ocean-film mégsem a nagy balhétól lesz emlékezetes. Sokkal inkább a jó, szinte alig észrevehető pillanatoktól, amikben Soderberg elegáns iróniával hitelesíti hőseit . Ahogy a Danny Oceant most is nagyvonalúan hozó George Clooney gyermeki bárgyúsággal és tettetett hozzáértéssel bólogat a komputerzseni előadása hallatán, sokan magunkra ismerhetünk. Vagy Matt Damon rendkívül finom apa-fiú rivalizálása, Al Pacino Willy Bankje, aki durván nyálas modorral, festett hajjal, elegáns szemüveggel és aranyozott telefonnal fojtja vissza az öregedés miatt rá-rátörő sírást. Ellen Birkin szomorúan magabiztos vénlány asszisztense ugyanolyan emberi, mint a szívével rossz viszonyba került Elliot Gould alakította Reuben, akit a szentimentális baráti levelek hoznak vissza az életbe. A legszebb mégis az Oprah Winfrey-közjeték. Amikor a mosolygó macsó Rusty (Brad Pitt) benyit Danny szobájába, és legnagyobb elképedésére a banda feje éppen Oprah Winfrey talk-show-ját nézi. Mit nézi, bámulja. Az amerikai Mónika-show-ban házat nyer valaki, önfeledten ugrál, egy fekete fiúcska sírni kezd, a két rabló pedig földbe gyökerezett lábbal áll, le nem véve a szemét a képernyőről, aztán Rusty könnyezni kezd. Ezért a pillanatért érdemes volt megcsinálni és megnézni a filmet. Benne van minden a huszonegyedik század elejéből. A hülyeségünk, a manipuláltságunk, az esendőségünk, a szeretetéhségünk, a gengszterségünk és a giccsbe hajló jóságunk. A bosszú végül teljes, Willy Bank elveszti a pénzét, az önbecsülését, a gyémántjait, a földrengés-imitációhoz szükséges fúrópajzsot kölcsönadó, az előző részben még esküdt ellenségnek számító Andy Garcia a záró képsorban a fiúk által jótékony célra befizetett részesedéséről beszél éppen Oprahnak, hogy aki egyszer belenéz egy gyermek szemébe, annak nem kérdéses, hogy mire kell fordítani koszos hetvenmilliót. Danny, Rusty és Linus pedig ülnek a reptéren, s tátott szájjal bámulják a show-t. Akárcsak mi...
