Gólyamese
Az ünnepeket és a tavaszi szünetet többnyire a nagyi-nál töltöttük. A civilizáció persze már betört a köves út és a vásártér közé, kétágú villanyoszlop meredt az égnek a kapu előtt. Az árok partján vastagon nőtt a papsajt, a lapulevél, a mélyén egy nagyobb eső után még több napig is víz csillogott.
TETSZETT A CIKK?
Ossza meg az alábbi közösségi oldalakon is:
iwiw
Delicious
Digg
Facebook
GReader
URLGuru
StumbleUpon
Tumblr
Twitter
Többre kíváncsi? Iratkozzon fel a hírlevelünkre, RSS-feedünkre!
nyomtatás |
Küldés e-mailben
|
A+ | A- |
Megosztom
A villanyoszlop nem akármilyen volt, a tetején nagy, ágasbogas gólyafészek kereklett. A gólyák érkezéséről a nagyika sokat mesélt. Afrikából jönnek mondta sejtelmesen , ahol a telet töltik. Mert ott nyár van, amikor nálunk tél. A madarak átrepülik a tengert, csak hogy itt költsék ki a fiókáikat. Először az apamadár jött meg és rögtön elkezdte az építő munkát. Csodáltam, hogy nem fáradt, pedig a nagyi szerint egyfolytában több ezer kilométert repült. Akkor hallottam először a Boszporuszról, amelyen a gólyák odafelé átkeltek Törökországból Egyiptom felé. Kisiskolás lévén, túl az Egri csillagokon, Törökországról egész kiselőadást tudtam tartani a nagyihoz szintén lepasszolt, nálam kisebb unokatesóknak, de a Boszporuszról semmit nem tudtam. A piros csőrű, hihetetlenül karcsú lábú gólyák minden évben átszelik az égboltot a sárgás-vörös hasadék fölött. Elképzeltem, amint valamelyik ifjú gólya-titán, nem jól mérve fel szárnyai teherbírását, erejét vesztve lehull a mélybe.
A nagyi nem kímélte a gyereklelket, elmondta, hogy a fiatal madarak csaknem fele elpusztul a hosszú úton. Amelyik kibírja, már megmarad, és egyre nagyobb biztonsággal repül tavasszal ide, ősszel oda. A párját két-három nappal később követő, lassabban repülő gólyamama már a kész, meleg otthonba fészkelhette be magát, és rövidesen elkezdte lerakni a tojásait. Két-három naponként tojt egyet, onnét tudtuk, hogy sokáig üldögélt a fészekben, a hím pedig fél lábon állva őrizte. Nagyi szerint a gólyaszülők nagyon gondosan nevelték a négy hét múlva kikelt fiókákat, csőrükből táplálták őket rovarral, békával, még mezei pocokkal is. Az is megesett, hogy a ház udvarán lévő kőasztalra csapott le a családfő a nagyi ott pucolta a frissen vágott csirkét , és egy darab csirkenyakat rabolt a családnak.
Amint megint leadtak bennünket a szülők a nagyikához, első dolgunk a fiókák figyelése volt. Repülni tanultak, vadászni mentek, délutánonként pedig leszálltak az árokpartra. Nem féltek az embertől, végigkutatták a nedves medret ízletes kukacok után. Alig pár méterről lestük a szépséges gólyamadarakat, ott kuporgott velünk a nagyika is, ujját a szájára szorítva intett, maradjunk nyugton, mert felszállnak. A gólyák végtelen hosszú és valószínűtlenül vékony lábukkal lépegettek, hófehér tollas testük méltóságteljesen ringott, apró szemük okosan fénylett. Hallom ma is a kemény szárnycsapásokat, ahogy nagy rössel fellendültek a fészekbe, és rekedt hangon jelentették, itthon vagyunk.
Emlékezetem szerint a gólyák gyerekkorom minden boldog nyarán ott laktak a villanyoszlopon. Aztán egyszer csak nem jöttek, talán az után a hideg tél után, amikor a nagyika is elment. Honnét volt ilyen pontos iránytűjük, nem tudom.
A gólyaszülők nagyon gondosan nevelték odafent a fiókáikat
