Felsért valamit az emlék
A Herner Ferike faterja: jelmez van, díszlet még nincsen
"Most minek is élünk akkor?" , kérdezi Herda Pityu vidéki közmunkás - hogy könnyebben teljen az idő. Ha telik egyáltalán. Május 15-én mindenesetre meglesz A Herner Ferike faterja című Háy János-dráma bemutatója a WS Színházban. A próbanaplóban megszólal a szerző is.
TETSZETT A CIKK?
Ossza meg az alábbi közösségi oldalakon is:
iwiw
Delicious
Digg
Facebook
GReader
URLGuru
StumbleUpon
Tumblr
Twitter
Többre kíváncsi? Iratkozzon fel a hírlevelünkre, RSS-feedünkre!
nyomtatás |
Küldés e-mailben
|
A+ | A- |
Megosztom
szóljon hozzá
Csak a végtelen nem
A Herner Ferike faterjából Kelemen Zoltán rendez elő-adást a Weöres Sándor Színházban: május 15-én este a bábszínház kamaratermében lesz a bemutató.
Addig is: az MMIK második emeletén, a kipett-kopott próbateremben minden átélhető, csak a végtelen nem. Nem gonoszságból: de hát a csetlő-botló Háy-hősök legnagyobb, alig-alig, és mégis halálpontosan kifejezhető baja pont az, hogy sehogy se találják az életükhöz passzoló távlatot.
Alacsony mennyezet
És amikor a szín- és időváltásban Banda Lajos, Krekács Béla, Herda Pityu - Orosz Róbert, Horváth Ákos, Szabados Mihály - a szemünk láttára, egy kicsi frizura-, arcszőrzet- és ruhaigazítás árán idősebb Banda Lajossá, Krekács Bélává és Herda Pityuvá változik, akkor nemcsak a helyben toporgó idő ölt nyilvánvaló módon testet a próbaterem alacsony mennyezete alatt, hanem muszáj megemlékezni arról is, hogy nehéz munka a színészeké. Az elő-adás nézői persze nem látják majd a villám-öltözködést: arra való a jótékony takarás.
Most már előadásszerű , elejétől a végéig próbákat láthat - jelmez van, díszlet még nincsen -, aki bemerészkedik-bekérezkedik Kelemen Zoliékhoz. És megint kiderül, hogy szabályt erősítő kivétel nélkül működik a régi, nagy igazság: két egyforma színházi este egyszerűen nem létezik. Az egyik alkalommal elég egy nézés, egy vállrándítás, egy apró, jól elhelyezett hangsúly (vagy ki tudja, pontosan mi), hogy megfeszüljön a légkör, telítetté váljon a nézőtéri hallgatás - máskor meg csak azt érezni, hogy emberek beszélnek a játéktérben: mintha Sylvia Plath hermetikusan bezáruló üvegburája alatt mozogna a szájuk. Egyszer valami megtörténik, máskor meg nem.
Közben a város szélén épül az absztrakció és realitás határán hintázó, gyors színváltásokra képes díszlet (felvételeink csütörtökön kora délután készültek), amelynek háttérpanorámája bizonyos jeleneteknél vetítővászonként szolgál. De a bemutatón majd kiderül minden.
Ráadásul A Herner Ferike faterja premierje előtt egy nappal Háy János lesz a Weöres Sándor Színház Kötelező olvasmány-sorozatának vendége; Lévai Balázs és Jordán Tamás közreműködésével. A bogyósgyümölcskertész fia című prózakötete a feladott lecke - aki belelapoz, különös összefüggések nyomába bukkanhat.
A Háy-dráma: szépirodalom
Háy János nem kiköpött színházi szerző - nem csak azért, mert verset, prózát is ír: drámái nem továbbgyúrandó nyersanyagként, hanem jól megformált konstrukcióként állnak a színház rendelkezésére. A Háy-dráma: szépirodalom. A Gézagyerekkel robbant be (talán nem túlzás robbanást mondani) a színházi életbe; azóta külföldön is sorra mutatják be a darabja- it. Elöljáróban telefonon kérdeztük.
A hős helye
A Háy-drámák több szálon kapcsolódnak egymáshoz: a szerző különös, családi mitológiát gombolyít, csak ezekben a történetekben nem a királyi Labdakidák próbálják megrajzolni sorsuk (sorsunk) mintázatait, hanem a világ legföldhözragadtabb figurái, akik mintha Csehov és Beckett köpönyegéből bújtak volna elő. De persze se nem ebből, se nem abból: Háy János teremtményei.
Azt mondja, amikor drámaírásba kezdett, nem vezette a mitológiateremtés szándéka. De A Gézagyerekkel tényleg sok minden eldőlt: megszületett egy jól körvonalazható világ, megteremtődtek bizonyos karakterek - és főleg létrejött az a korábban nem volt nyelv, amelyen ezek a karakterek megszólalni képesek. Ezt A Gézagyerekkel megalapozott világot lakja be - tágítja ki - az a négy dráma, amelyekből aztán (2004-ben) kötet is született. Háy János megjegyzi, hogy mára már eléggé eltávolodott ezektől a szövegektől, de a megírásukkal (ott és akkor) a megkerülhetetlen, közös és mégis nagyon személyes nagy kérdésekre - ki vagyok én?, hogyan lehet élni?, mi a dolgom a világban? - kísérelt meg választ adni.
Megemlíti azt is, hogy bár a drámák valóban egyetlen, jól körvonalazható (szöveg)világban működnek, kifejezetten arra törekedett, hogy szerkezetileg különbözzenek egymástól. Fontos kérdés például, hogy hol van a hős . Úgy látja, hogy A Herner Ferike faterja ebből a szempontból ma talán aktuálisabb - erősebben kifejezi azt a világállapotot, amelyben létezünk -, mint akár a megírása pillanatában: ebben a drámában, ellentétben mondjuk A Gézagyerekkel, nincs centruma a világnak, a főtörténet végig a háttérben marad, nincs olyan abszolút igazság, amelyhez tartani tudnánk magunkat.
Mint Balzac Párizsban
A kérdésre, hogy voltak-e hús-vér mintái - és ha igen, honnan - a drámáiban fölbukkanó figuráknak, azt válaszolja, hogy kevésbé, mint azt gyanítani lehetne . Érdekes módon a nevek viszont valódiak: Balzac állítólag gyakran sétált a Pere Lachaise-temetőben, olvasgatta a feliratokat, és várta, hogy mikor indít meg benne valamit egy-egy név. Valahogy így voltam én is: sorsszerű neveket akartam találni. Alapjában véve minden szereplő belőlem van kipattintva - és sok emberből összegyúrva.
|
De várható-e folytatás? Továbbgombolyodik-e a mitológia? Háy János azzal kezdi a választ, hogy minden irodalmi nyelvezet addig tágítható, ameddig az alkotó számára izgalmas marad. Amikor megírta A Gézagyereket, tudta, hogy egészen újszerű terepre lépett. Aztán a negyedik dráma befejezésével megérezte, hogy a továbbiakban már nem teremtené, hanem csak működtetné, üresben járatná a nyelvet, a stílust: Szimulálni pedig nem akartam műalkotást. A nyelvi designt bármeddig tudnám mozgatni - de nem akarom. Abba is hagytam.
Ami pedig a drámáiból készült előadásokat illeti: azt mondja, mindig igyekszik pozíciót váltani, vagyis naiv nézőként beülni a színházba; már amennyire lehetséges. Hiszen az író a szövegek létrehozója és olvasója - ellenőre - egyszerre. Ezt a kettősséget nem lehet megúszni. És mert azt pontosan tudja, hogy milyen erők működtetik a darabokat; hogy hol vannak elrejtve bennük bizonyos patronok - mindig arra kíváncsi, hogy a patron vajon robban-e.
Humor és bölcselet
A felvetésre, hogy a Háy-dráma - mint olyan -, azért veszélyes, mert a felszínen, látszólag könnyedén elviszi a jó szöveg , miközben a filozofikus mélyrétegek esetleg rejtve maradnak, a szerző mindenekelőtt megjegyzi, hogy a színház nehéz, komplex műfaj: a sikernek vagy sikertelenségnek ezer összetevője létezik. Aztán hozzáteszi, hogy Magyarországon a realista színjátszásnak vannak igazán hagyományai - innen pedig humort és bölcseletet nem könnyű egyszerre fölmutatni. Lengyelországban például egy Háy-dráma színpadán sosem látható realista életkép ; az egy más színházi tradíció.
És persze: mindig érik jóféle meglepetések. Minden bemutatón van olyan alakítás, akad olyan mozdulat, amely valódi testet ad a szövegnek. Különben is: az a lényeg, hogy mit gondol, mit érez a közönség.
Vízkő a tálcaélen
Hát akkor már nincs más dolgunk, mint felkészülni előbb a Kötelező olvasmány-estére, aztán a másnapi premierre. A nézőtéren hátradőlve nem kikapcsolódni érdemes; ellenkezőleg: bekapcsolódni.
És akkor hátha történik valami olyasmi, mint abban a Háy János-versben (az égszínkék borító mögött), amely azt mondja-dúdolja-dünnyögi a fülünkbe halkan, hogy Ne segíts, / nekem is tudnom kell, / ha felsért / valamit az emlék, / s a kéreg / aprón felszakad, / hogy a sérült rész alatt: / ahová kéz nem ér le, / s a tu- dat nem matat, / mint a víz- kő / a tálcaélen / valami megtapadt. (Valami kőkemény.)
Címkék: weöres sándor színház, Herner Ferike faterja
Hozzászólások »
Még nem érkezett hozzászólás.