A téma az utcán hever, és még él
A megyei jogú városban az az egyedülálló, akit a balszerencse egy-két éjszakára az utcára vet, egyetlen helyre, a hajléktalanszállóra mehet, nincsen más hely. Mentem, láttam, meglepődtem - erről szól ez a riport.
TETSZETT A CIKK?
Ossza meg az alábbi közösségi oldalakon is:
iwiw
Delicious
Digg
Facebook
GReader
URLGuru
StumbleUpon
Tumblr
Twitter
Többre kíváncsi? Iratkozzon fel a hírlevelünkre, RSS-feedünkre!
nyomtatás |
Küldés e-mailben
|
A+ | A- |
Megosztom
Azon a napon a reményről írtam órákkal azelőtt: arról, hogy van, kell, hogy legyen, ez járt a fejemben, amikor nagyot fékezve, időben sikerült megállnom, nem ütöttem el a nőt.
Egy belvárosi átjáróban feküdt, emberek szaladtak a dolgukra mellette, vagy szemlélték unottan a szemközti buszváróból. A szemüvege alatt üveges tekintettel révedt a semmibe, úgy tűnt, alig él, fellélegeztem, mikor láttam: lélegzik. Tiszta öltözete, világos nadrágja azt sejtette, nem sűrűn tölti az utcán heverészve a délutánt. A sűrű alkoholszag viszont elárulta, ivott, nem is keveset. A szomszéd és egy segítő szándékú lány is mellette guggolt, egyet gondoltunk: akármi is történt a harminc-negyven körüli nővel, az átjáróban fekve nem maradhat.
A szomszéd erőteljes baritonja józanító hatással volt az ismeretlenre: a kérdésre, hogy ivott-e, bólintással válaszolt, majd arra is, hogy cukorbeteg-e. Gyors szavazással eldöntöttük, mentőt hívunk. Meg is tettük volna, ha ő nem kezd el kétségbeesetten jajveszékelni és négykézláb a földön kúszva menekülni. Megígértük hát: nem hívunk mentőt, se rendőrt. Felállítottuk és bevittük a szélvédett udvar egyik ajtajának árnyékába, párnának egy szinte száraz matracot vettünk kölcsön - a babakocsis nő nevű hajléktalan asszonytól, aki épp abban az udvarban, néhány méterrel arrébb talált magának védett helyet egy lépcsőfeljáró árnyékában.
Látván, hogy józanodott, már-már magára hagytuk volna, mikor a szomszédom megkérdezte: - Mi az a véraláfutás a szemeden?
- Megvert a férjem - motyogta. Guggoltam vele szemben, sírt és szorította a kezem. -Haza tudsz menni? - sűrű sírás volt a válasz. Megegyeztünk, hogy az udvarban vár meg minket, amíg szállást kerítünk, még mindig könnyek között bólintott, és nem tudtam, részegebb vagy kétségbeesettebb-e, majd elindultunk szállást keresni.
A szociális szakemberek - akikkel szálláskeresés közben a későbbiekben találkoztam - egyöntetű véleménye szerint mentőt kellett volna hívnom, azonnal. A nő kómába is eshetett volna, hangzik a szakvélemény , sőt meg is hallhatott volna, ez pedig adott esetben felvetné a felelősség(em) kérdését.
Ez a hozzáállás segíthet megérteni a közönyt, azt, hogy sokan tovább sétálnak az utcán, ha aléltnak tűnő embert látnak: kinek hiányzik egy plusz felelősség, akár egy plusz dilemma az életéből. A keresés órái alatt szociális területen (fűtött helyiségben ülő) dolgozóktól számos más instrukciót hallhattam még: mit is kellett volna tennem, mit is kellett volna megkérdeznem a nőtől. Ha profi segítő volnék, gondolom. De az utca segítő szándékú embere nem az.
A Családok Átmeneti Otthona is felmerült lehetséges célpontként, de kiderült, a feladatuk elsősorban a gyermekek védelme, nem az egyedülálló felnőtteké, a szabályok szerint nem fogadhatják be, már csak azért sem, mert ittas, ráadásul vidéki. A szabály, az szabály, továbbálltunk hát.
Valamiért az egyházmegyei kollégium ugrik be (valamiért az egyház), laktam ott régen, hátha akad egy vendégszoba. A portást hátul a konyhában találjuk, kedves ember, segítene, ha tudna, de nem teheti, az orvosi szoba foglalt, máshova meg nem lehet, mi lesz, ha összekoszolja, hívjuk inkább a mentőket. Nem hívjuk, nem akarja, jogában áll, csak egy meleg, száraz hely kellene éjszakára, ahol kialussza magát. Épp a hajléktalanszállóra indulnék tájékozódni, mikor a szomszédom hív: ne fáradj, a nő elment.
A sors furcsa fintora, hogy néhány nappal később találkoztunk az utcán. Elmesélte, hogy a barátnője rakta ki az ominózus estén, mondván nem szereti az élettársa, ha mások alszanak náluk. Épségben hazaért, bár nem emlékszik, hogy hogyan és megköszönte, hogy nem hívtam se mentőt, se rendőrt, további családi kalamajkát okozva ezzel.
A történetnek itt lett volna másodszor, immár megnyugtatóan vége, ha két héttel később nem botlom egy, a Fő téren alvó nőbe, egy másik történetbe. Választékos beszédű, intelligens ember, aki néhány hete vesztette el a munkahelyét és a hajlékot is a feje fölül. Két sors, csak a helyzet hasonló: szállás, menedék kellene egy, vagy néhány éjszakára. Felvetem, hogy a hajléktalanszállón befogadnák, ott legalább meleg, tisztálkodási lehetőség van, de ő tiltakozik: oda nem.
A legkézenfekőbbnek tűnő megoldást választva magam megyek a Zanati úti szállóra, hogy megtudjam, mi is várja a betérőt. Az ott lakók személyiségi jogaira hivatkozva, mint újságírót, akkor éjszaka nem engedtek be, így nem tudtam elmondani a nőnek azt, amit egy későbbi látogatásomkor megtapasztalhattam, nevezetesen, hogy kulturált körülmények fogadták volna, ha igénybe vette volna.
Sokan nem tudják, mondja Horváth Olga, a Savaria Rehab-Team vezetője, pedig segíteni csak annak lehet, aki kér, illetve elfogad segítséget. Mint például az a hölgy, akivel a szálló egyik barátságosan berendezett, tv-vel is felszerelt szobájában váltunk néhány szót, miközben a kotyogóból kávé friss illata száll.
- Egy hónapja élünk itt az élettársammal, szerencsére van munkahelyünk is, most pedig a szálló munkatársainak segítségével keresünk olcsó albérletet - mondja. A Savaria Rehab-Team segít a munkahelykeresésben, de a betegek gyógyszereihez való hozzájutásában is. Olga azt mondja, vannak, akik nem hajlandók segítséget elfogadni, mert a társadalmi együttélés minimális szabályait sem akarják elfogadni, különböző okokból. Különösen őket fenyegeti a közelgő fagyos, hideg időjárás.
A történethez tartozik, hogy egy éjszakára sikerült fűtött szobát találnom a nőnek, akit egy egyházi intézmény kevéssé bürokratikus portása beengedett. Ahogy hallottam, a nő azóta is az utcákat rója, bár a hajléktalanszálló szociális munkásai többször felajánlották neki a szállás, tisztálkodás, lehetőségét - ő nem él vele.
Azt hittem, pár perc lesz az egész, míg szállást kerítek az ideiglenesen hajlék nélkül maradt nő(k)nek egy éjszakára. Több órás keresgélés után kiderült: a hajléktalanszálló az egyetlen hely, ahol ágyat remélhet a szerencsétlenül járt, egyedülálló ember. A köztudatban negatív csengésű intézmény az utolsó utáni hely lett volna, ahova segítő szándékkal megszállni küldtem volna valakit. Mióta jártam a hajléktalanszállón, másképp gondolom.
Azon a napon a reményről írtam órákkal azelőtt: arról, hogy van, kell, hogy legyen, ez járt a fejemben, amikor nagyot fékezve, időben sikerült megállnom, nem ütöttem el a nőt.
Egy belvárosi átjáróban feküdt, emberek szaladtak a dolgukra mellette, vagy szemlélték unottan a szemközti buszváróból. A szemüvege alatt üveges tekintettel révedt a semmibe, úgy tűnt, alig él, fellélegeztem, mikor láttam: lélegzik. Tiszta öltözete, világos nadrágja azt sejtette, nem sűrűn tölti az utcán heverészve a délutánt. A sűrű alkoholszag viszont elárulta, ivott, nem is keveset. A szomszéd és egy segítő szándékú lány is mellette guggolt, egyet gondoltunk: akármi is történt a harminc-negyven körüli nővel, az átjáróban fekve nem maradhat.
A szomszéd erőteljes baritonja józanító hatással volt az ismeretlenre: a kérdésre, hogy ivott-e, bólintással válaszolt, majd arra is, hogy cukorbeteg-e. Gyors szavazással eldöntöttük, mentőt hívunk. Meg is tettük volna, ha ő nem kezd el kétségbeesetten jajveszékelni és négykézláb a földön kúszva menekülni. Megígértük hát: nem hívunk mentőt, se rendőrt. Felállítottuk és bevittük a szélvédett udvar egyik ajtajának árnyékába, párnának egy szinte száraz matracot vettünk kölcsön - a babakocsis nő nevű hajléktalan asszonytól, aki épp abban az udvarban, néhány méterrel arrébb talált magának védett helyet egy lépcsőfeljáró árnyékában.
Látván, hogy józanodott, már-már magára hagytuk volna, mikor a szomszédom megkérdezte: - Mi az a véraláfutás a szemeden?
- Megvert a férjem - motyogta. Guggoltam vele szemben, sírt és szorította a kezem. -Haza tudsz menni? - sűrű sírás volt a válasz. Megegyeztünk, hogy az udvarban vár meg minket, amíg szállást kerítünk, még mindig könnyek között bólintott, és nem tudtam, részegebb vagy kétségbeesettebb-e, majd elindultunk szállást keresni.
A szociális szakemberek - akikkel szálláskeresés közben a későbbiekben találkoztam - egyöntetű véleménye szerint mentőt kellett volna hívnom, azonnal. A nő kómába is eshetett volna, hangzik a szakvélemény , sőt meg is hallhatott volna, ez pedig adott esetben felvetné a felelősség(em) kérdését.
Ez a hozzáállás segíthet megérteni a közönyt, azt, hogy sokan tovább sétálnak az utcán, ha aléltnak tűnő embert látnak: kinek hiányzik egy plusz felelősség, akár egy plusz dilemma az életéből. A keresés órái alatt szociális területen (fűtött helyiségben ülő) dolgozóktól számos más instrukciót hallhattam még: mit is kellett volna tennem, mit is kellett volna megkérdeznem a nőtől. Ha profi segítő volnék, gondolom. De az utca segítő szándékú embere nem az.
A Családok Átmeneti Otthona is felmerült lehetséges célpontként, de kiderült, a feladatuk elsősorban a gyermekek védelme, nem az egyedülálló felnőtteké, a szabályok szerint nem fogadhatják be, már csak azért sem, mert ittas, ráadásul vidéki. A szabály, az szabály, továbbálltunk hát.
Valamiért az egyházmegyei kollégium ugrik be (valamiért az egyház), laktam ott régen, hátha akad egy vendégszoba. A portást hátul a konyhában találjuk, kedves ember, segítene, ha tudna, de nem teheti, az orvosi szoba foglalt, máshova meg nem lehet, mi lesz, ha összekoszolja, hívjuk inkább a mentőket. Nem hívjuk, nem akarja, jogában áll, csak egy meleg, száraz hely kellene éjszakára, ahol kialussza magát. Épp a hajléktalanszállóra indulnék tájékozódni, mikor a szomszédom hív: ne fáradj, a nő elment.
A sors furcsa fintora, hogy néhány nappal később találkoztunk az utcán. Elmesélte, hogy a barátnője rakta ki az ominózus estén, mondván nem szereti az élettársa, ha mások alszanak náluk. Épségben hazaért, bár nem emlékszik, hogy hogyan és megköszönte, hogy nem hívtam se mentőt, se rendőrt, további családi kalamajkát okozva ezzel.
A történetnek itt lett volna másodszor, immár megnyugtatóan vége, ha két héttel később nem botlom egy, a Fő téren alvó nőbe, egy másik történetbe. Választékos beszédű, intelligens ember, aki néhány hete vesztette el a munkahelyét és a hajlékot is a feje fölül. Két sors, csak a helyzet hasonló: szállás, menedék kellene egy, vagy néhány éjszakára. Felvetem, hogy a hajléktalanszállón befogadnák, ott legalább meleg, tisztálkodási lehetőség van, de ő tiltakozik: oda nem.
A legkézenfekőbbnek tűnő megoldást választva magam megyek a Zanati úti szállóra, hogy megtudjam, mi is várja a betérőt. Az ott lakók személyiségi jogaira hivatkozva, mint újságírót, akkor éjszaka nem engedtek be, így nem tudtam elmondani a nőnek azt, amit egy későbbi látogatásomkor megtapasztalhattam, nevezetesen, hogy kulturált körülmények fogadták volna, ha igénybe vette volna.
Sokan nem tudják, mondja Horváth Olga, a Savaria Rehab-Team vezetője, pedig segíteni csak annak lehet, aki kér, illetve elfogad segítséget. Mint például az a hölgy, akivel a szálló egyik barátságosan berendezett, tv-vel is felszerelt szobájában váltunk néhány szót, miközben a kotyogóból kávé friss illata száll.
- Egy hónapja élünk itt az élettársammal, szerencsére van munkahelyünk is, most pedig a szálló munkatársainak segítségével keresünk olcsó albérletet - mondja. A Savaria Rehab-Team segít a munkahelykeresésben, de a betegek gyógyszereihez való hozzájutásában is. Olga azt mondja, vannak, akik nem hajlandók segítséget elfogadni, mert a társadalmi együttélés minimális szabályait sem akarják elfogadni, különböző okokból. Különösen őket fenyegeti a közelgő fagyos, hideg időjárás.
A történethez tartozik, hogy egy éjszakára sikerült fűtött szobát találnom a nőnek, akit egy egyházi intézmény kevéssé bürokratikus portása beengedett. Ahogy hallottam, a nő azóta is az utcákat rója, bár a hajléktalanszálló szociális munkásai többször felajánlották neki a szállás, tisztálkodás, lehetőségét - ő nem él vele.
